A falak szürke szellemként suhantak el mellette, édesanyja ujjai erősen szorították a fiúcska csuklóját. A
folyosó tele volt rohanó, a személyes tárgyaikat mindenáron menteni igyekvő utassokkal
A kolonizálóhajó ebédlőjébe érkeztek, a tágas helyiségben fémasztalok és székek sorakoztak katonásan, a tálalópult mögött egy konyhai robot állt mozdulatlanul, eddig barátságos, kék fénnyel világító szemei vakon meredtek a semmibe. Az ebédlő falába tágas ablakokat vágtak, amin túl szép kilátás nyílt egy idegen bolygó zöld félgömbjére, felette egy hatalmas és félelmetes külsejű űrhajó közeledett, egyenesen feléjük.
.Jory nem akart futni, az álom még mindig nehéz takaróként nehezedett szemeire. Az ágyában akart lenni, ahogy az anyukája mesét olvas neki.
A lábában megfeszült egy izom, a fájdalom elviselhetetlen volt a nyolcéves gyermek számára, nem akart tovább futni, nem akart több kínt. Megállt és elsírta magát.
– Gyere már! – förmedt rá az édesanyja, a magas, szőke asszony megrángatta a fiú kezét, de az erre még jobban bőgött. Anya nem szokott így viselkedni vele, az arcán általában kedves mosoly és nem torz grimasz lakozott.
A hajó megremegett, a falra felakasztott evőeszközök összecsörrentek, mintha csak ebédre hívta volna a vykronokat.
Jory csak azt tudta róluk, hogy nagyon gonosz és rideg lények, még senki se látta az arcukat és gyakran vittek el embereket. Jaime, akivel Jory gyakran labdázott, azt mondta, hogy a vykronok megeszik a foglyaikat. A gondolat hideg vasmarokként szorította össze a kisfiú gyomrát.
– Nem bírok menni – mondta szipogva Jory és kitörölte a szemeiből a könnyeit, de azok csak jöttek. A folyosóról fegyverropogás, szitkok, sebtében elkiáltott parancsszavak és hangos fájdalomsikolyok jöttek, amire fémes csattanás és torokhangú, idegen nyelven ordított szavak jöttek.
Anya a hangok irányába fordult, kifújta a levegőt, a szeme sarkából egy könnycsepp gördült le.
– Apukád eljön értünk - suttogta, leguggolt Jory-hoz és átölelte a fiát.
– Nem fog - suttogta édesanyja vállának és becsukta a szemét. Az apukája egy olyan bolygón van, amiről Jory még soha életében nem hallott. A Nogura bácsi küldte oda, a fiú tiszta szívéből gyűlölte őt, bárki is legyen az. A szemei előtt leperegtek a támadás képsorai, a sok kiáltás, robbanás, száguldó űrhajók, a kisfiú egy holofilmbe érezte magát.
Egy ütött-kopott teherhajó suhant el, széles, hátracsapott szárnyaival olyannak tűnt, mint egy kitárt szárnyú sólyom, a vaskos orr felett domborodó üvegbúra alatt látszott a hajót vezérlő, fekete hajú férfi. Jory azt hitte, hogy a megmentésükre siet, pedig nem.
A hajó menekült.
Jory felpillantott az édesanyja válla felett, az ajtó félresiklott, felfedve a mögötte álló, fekete páncélt viselő alakot. A lény felemelte a kezében tartott különös kiállítású fegyvert.
Jory utolsó emléke egy fényes villanás volt
A kolonizálóhajó ebédlőjébe érkeztek, a tágas helyiségben fémasztalok és székek sorakoztak katonásan, a tálalópult mögött egy konyhai robot állt mozdulatlanul, eddig barátságos, kék fénnyel világító szemei vakon meredtek a semmibe. Az ebédlő falába tágas ablakokat vágtak, amin túl szép kilátás nyílt egy idegen bolygó zöld félgömbjére, felette egy hatalmas és félelmetes külsejű űrhajó közeledett, egyenesen feléjük.
.Jory nem akart futni, az álom még mindig nehéz takaróként nehezedett szemeire. Az ágyában akart lenni, ahogy az anyukája mesét olvas neki.
A lábában megfeszült egy izom, a fájdalom elviselhetetlen volt a nyolcéves gyermek számára, nem akart tovább futni, nem akart több kínt. Megállt és elsírta magát.
– Gyere már! – förmedt rá az édesanyja, a magas, szőke asszony megrángatta a fiú kezét, de az erre még jobban bőgött. Anya nem szokott így viselkedni vele, az arcán általában kedves mosoly és nem torz grimasz lakozott.
A hajó megremegett, a falra felakasztott evőeszközök összecsörrentek, mintha csak ebédre hívta volna a vykronokat.
Jory csak azt tudta róluk, hogy nagyon gonosz és rideg lények, még senki se látta az arcukat és gyakran vittek el embereket. Jaime, akivel Jory gyakran labdázott, azt mondta, hogy a vykronok megeszik a foglyaikat. A gondolat hideg vasmarokként szorította össze a kisfiú gyomrát.
– Nem bírok menni – mondta szipogva Jory és kitörölte a szemeiből a könnyeit, de azok csak jöttek. A folyosóról fegyverropogás, szitkok, sebtében elkiáltott parancsszavak és hangos fájdalomsikolyok jöttek, amire fémes csattanás és torokhangú, idegen nyelven ordított szavak jöttek.
Anya a hangok irányába fordult, kifújta a levegőt, a szeme sarkából egy könnycsepp gördült le.
– Apukád eljön értünk - suttogta, leguggolt Jory-hoz és átölelte a fiát.
– Nem fog - suttogta édesanyja vállának és becsukta a szemét. Az apukája egy olyan bolygón van, amiről Jory még soha életében nem hallott. A Nogura bácsi küldte oda, a fiú tiszta szívéből gyűlölte őt, bárki is legyen az. A szemei előtt leperegtek a támadás képsorai, a sok kiáltás, robbanás, száguldó űrhajók, a kisfiú egy holofilmbe érezte magát.
Egy ütött-kopott teherhajó suhant el, széles, hátracsapott szárnyaival olyannak tűnt, mint egy kitárt szárnyú sólyom, a vaskos orr felett domborodó üvegbúra alatt látszott a hajót vezérlő, fekete hajú férfi. Jory azt hitte, hogy a megmentésükre siet, pedig nem.
A hajó menekült.
Jory felpillantott az édesanyja válla felett, az ajtó félresiklott, felfedve a mögötte álló, fekete páncélt viselő alakot. A lény felemelte a kezében tartott különös kiállítású fegyvert.
Jory utolsó emléke egy fényes villanás volt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése