3. Tigris a padlón

Az ismeretlen hajó lövései átrendezték a padlót, azonban ez nem volt kaotikus. A kiszagatott színes drágakövek egy új mintázatba álltak. A férfi a káoszból egy tigris alakját vette ki. Lehet, hogy az ősembert is ez inspirálta a művészet kifejlesztésére? Hogy a csillagokból új formákat hozzon létre?

Raidon Anara számára ez a kérdés csodálatos volt, és talán a válasz még csodásabb lett volna, ha a birtokában lett volna egy időgép.

A férfi felállt és újra megcsodálta a kövecskékből kirajzolódó mintázatot. Így már inkább egy sárkánynak nézett ki.

Azonban a koncentrációjában zavarta Hedeya hisztérikus rikácsolása.

- Ez az ágy, eredeti földi akácból készült! – rikácsolta, majd belerúgott az említett bútordarab helyén lévő fadarabokból és megtépázott textiből álló kupacba. – Ne mondja, hogy ne nyugodjak meg!

A piros szamurájpáncélt viselő kwizek felsóhajtott, majd tovább folytatta a jegyzetelést. A lény a beatuli rendőrség egyik magas rangú tisztje volt, és az arckifejezése alapján inkább máshol tartózkodott volna.

 Anara még egy utolsó pillantást vetett a mintára, majd oda lépett hozzájuk. Hedaya odafordult a padló romjaihoz.

- És ezt nézze! A padló! Azok a kibaszott kavicsokat Új Avalon északi óceánjának partjáról hozattam. Ez a kurva szoba többe kerül, mint amennyit maga fog keresni fog egész életében! Érti?
A szavak hangereje, reszelős hangrendjük. Kezei ökölbe szorultak, a szája késpenge vékonyságúra szűkölt össze.Minden szó amit Hedaya kimondott késként hasított a lelkébe.
Inkább a rohadt felvételidre készülnél, mint azokat a rohadt rajzokat pingálnád, te kis szarházi!
Anara előtt ott volt a kép, ahogy az apja, egy nagydarab férfi ott áll a szobája közepén. A lábánál szárnya szegett madárként ott hever a darabokra tört antik festőállvány. 
- Készültek felvételek? - kérdezte halkan.
Hedaya úgy fordult oda, mintha a japán csak ordított volna egyet. A kwizek átnyújtott Anarának egy i-papírt. Rajta épp egy mozgókép futott. A szamurájnak beöltözött biztonsági őrök benyomultak a hálóba és tűzet nyitottak a bent lévőkre. A helyükön csak homályos foltok voltak.
A japán rábökött az átlátszó lapra, mire az oszlop mögött bújkáló egyik folt az egészet kitöltötte.
- Érdekes - motyogta.
- Érdekes? - kérdezte Hedeya. - Kapja el őket!
- A Nogura Iparvállalatok mindenért kárpótolja minden sérelemért. Csak küldje el az Új Tokyoi központunkba az igénylését.
Az emberbőrbe bújt féreg azonban nem fordult sarkon, nem viharzott ki a teremből. Anarához lépett, majd ráordított.
- Nem érti! - üvöltötte. - Maga szamuráj. Menjen utánuk!  Vadássza le őket! A fejükkel jöjjön vissza!
Anara megrázta a fejét. Hedaya kezdte bosszantani.
- Ez a dolga! Mi az hogy nem?
A japán arcra rezzenéstelen maradt, a homlokán lévő, hajjal fedett sebhely mint mindig viszketni kezdett. Élhetett volna más életet is. Lehetett volna festő, de nem. Az agyán áthatoló fémszilánk mindent megváltoztatott annak idején.
- A Nogura klán tagjaitól és azok hozzátartozóitól fogadhatok el csak utasítást. - A hangja nyugodt volt, de a szemeiben megjelent valami hidegség, ami egyből belefojtotta Hedeya-ba a szót. - Maga már nem áll vérségi kapcsolatba a Nogura klánnal, azóta a szégyenteljes ügy óta. A felesége hány nővel is kapta rajta? Öt-hat és ebből hány is volt emberi lény? Intelligens emberi lény? Lényegtelen. Nos, a lényeg, hogy emlékeztetnem kell magát, hogy maga már csak egy egyszerű részvényes, és csak a vállalat ügyeibe szólhat bele. Ha ezt megakarja tartani, akkor kérem ne lépje túl a hatáskörét. - Végignézett a termen. Legalább Hedeya gyűjteménye nem sérült, eltekintve attól a vegai kehelytől. Csodálta a vegaiak drágakőmetsző tudását, sajnálta azt a kelyhet.
A gésa volt az biztos. Akitől a pezsgőt vettem.
Hedeya elsápadt, a homlokán egy verejtékcsepp jelent meg.
- Sajnálom ami a mozaikkal történt. Gyönyörű volt. Nos, további szép estét.
Sarkon fordult, majd elsétált. Hedeya problémája nem az ő gondja volt. Csak érdekességnek tekintette azt hogy a tolvajok átprogramozták a kamerákat, hogy ne raktározza az ő arcvonásaikat, ahogy azt is, hogy a hajójuk egyszerűen eltűnt. A transzponder jele többet nem fordult elő, mintha csak fantomok lettek volna.
Zseniális, szinte már művészi. Aki ezt végigcsinálta egy igazi zseni volt, egy elpocsékolt tehetség.
Őrült, hogy nem kellett vele szembetalálkoznia, nehéz szívvel ölte volna meg.
Még egy utolsó pillantást vetett a folyosón kiállított műalkotásokra, majd folytatta az útját a hajója felé.